Itt vannak ezek a jó kis szófordulatok, hogy 'elhagyni a Kádár-rendszer örökségét', 'felelősen és önállóan gondolkodó és cselekvő állampolgárokká válni', 'lebontani az állami paternalizmust', 'csökkenteni az államháztartás központosítását, többet hagyni az embereknél' stb. Ezek mind azt az egy központi fordulatot járják körbe, amit 1988-1989-1990-ben elhatároztunk, nevezetesen, hogy köszönjük szépen a szocializmust, elég volt, nem volt jó, inkább kérünk kapitalista életet, jelentsen bármit is az.

A szocialista életet megélték a harmincon túliak, az eredeti kapitalista Magyarországot viszont ma már konkrétan senki nem tudja visszaadni (Fejtő Ferenc is meghalt, isten nyugosztalja). Tulajdonképpen nincs ember Magyarországon, aki ne csak közvetett élményekből mondaná, hogy milyen is lenne a jó kapitalista Magyarország.

Én se a tutit akarom megmondani, de egy példán keresztül felvázolok egy kézzelfogható szituációt, ahol jól látszik, mi is lenne az a különbség, amire úgy igazán vágyunk. Ez a szituáció a kifli, annak gyártásával, árusításával, vásárlásával, megevésével (itt be is fejezzük a körforgást).

Feudális kifli

Valójában ez a jó kiindulópont, mert a kapitalizmus már ennek egy bonyolódó verziója. Tehát legyen egy kis társadalmunk, mondjuk 100 emberrel. Ez a 100 ember 100 kiflit akar megenni naponta, ezt a mennyiséget kell megtermelni (a földesurat hagyjuk, vagy mondjunk 130 kiflit, a mondandó szempontjából mindegy, most maradjon 100 kifli). Mivel az ipari korszak, a gépek hajnala nem jött el, ezért kb. 40 ember teljes vér-verejtékje kell, hogy ezt a napi 100 kiflit előállítsák, a maradék 60 ember ezt a 40-et ugrálja körül, mert javítja a szerszámait, ellátja a gyerekét, főzi a kajáját, megvédi a földjét. Mind a 100 ember nagyon közel van a kiflinek magának az előállításához, ha pénz van is, csak játékpénz, valójában látható, hogy 100-an termeltek 100 kiflit, tehát akkor mindenkinek jut egy kifli naponta, nem sok, de valahogy kihúzzuk. Bénák, bolondok, betegek, öregek éheznek, alamizsnán élnek.

Szabadversenyes kapitalista kifli

A kapitalizmus gazdasági létalapja a gépek forradalma. A hatékonység nő, azaz 100 kifli előállításához már egyre kevesebb, mondjuk csak 10 ember kell. A gépeket karbantartani kell még 10, de 20, aki a kiflit termelte, az mehet más munkát találni, vagy kitalálni (színész leszek, újságíró, űrhajós, műkörömépítő). A 60 másik ember munkája is egyre hatékonyabb, arra is egyre kevesebb ember kell. A 100db kifli előállítása zusammen ha 40 embert igényel, a többiek már csak távolról, áttételeken keresztül kapcsolódnak, ezért kell az értékátvivő, az ár.

Mi a kifli ára? Alapanyag, munkások bére, gépek ára stb. stb. plusz annak, aki beteszi a pénzét, az egészet felügyeli és a kockázatot vállalja, neki kereset/jutalom/profit. Legyen a profit 1 peták, az összes többi 9 peták, a kifli ára tehát 10 peták. Akinek nem tetszik, vagy nincs 10 petákja, az inenntől nem eszik. Szolidaritás nincs.

Még egy érdekesség viszont van: annak, aki nem vesz részt közvetlenül a kifli előállításában, hanem pl. műkörmöt épít, vagy színész, annek mi alapján állapítjuk meg, hogy hány kifli járjon? Főleg akkor érdekes a kérdés, ha a gépek képesek akár 110, 120 vagy 150 kiflit is előállítani, mert akkor már nem a túlélés, hanem a jólét elosztásáról van szó. Miért kap az előállító csak egy kiflit továbbra is, a műkörömépítő meg esetleg kettőt? Illetve ha van 100 (120) kifli, akkor miért eszik 50 (60) ember kettőt, 50 (40) meg semmit?

Szociális védőhálós kapitalista kifli

Itt van a rengeteg kifli, de a gépek mellé egyre kevesebb ember kell, már műkörömépítőből is van, viszont a folyamatos gépesítés miatt szinte mindenki átmenetileg elveszti az állását; amíg dolgozik, addig két kiflire is van pénze, amikor meg nincs, akkor éhezik, az éhezés ellen lop. Kinek jó ez?
Vezessük be, hogy nem csak az kap kiflit, akinek van munkája, hanem a munkanélküliek, a bénák, az öregek is. Nem kiflit osztunk, hanem pénzt, a következőképpen:

• a kifli árát megemeljük 12 petákra, de ebből kettőt elveszünk a gyár bevételéből
• a dolgozó emberek fizetéséből, ami hála a gépesítésnek 20 peták, elveszünk négyet
• ezeket a pénzeket odaadjuk azoknak, akiknek egyébként nem jut.

Ezt hívják szolidaritásnak, de van egy mellékhatása: bár már a szabadversenyes kapitalizmsban sem lehetett megnyugtatóan megmondani, hogy kinek miért is jut annyi, amennyi, a szociális juttatások bevezetésével ez még átláthatatlanabb lett. Valami homályos társadalmi összérdek, hogy ne essen szét a társadalom dolgozókra meg nem-dolgozókra, de maguk az emberek csak azt látják, hogy ha nem dolgoznak, valamilyen szinten akkor is elélnek. Ez a probléma a szolidáris (szociális) kapitalizmus problémája, minden mai fejlett társadalomban a transzfer mértéke folyamatos vita tárgya. (OFF: Én nagyon helyeslem, hogy Mo-n is beindult és zajlik ez a vita, a monoki polgármestert és céljait pedig pozitív mintának tekintem, miközben elfogadom, hogy a jelenlegi jogszabályi keretek között azt nem lehet, amit ő csinált. Változzanak a keretek, ha jól hallom, a szociális miniszter éppen változtatja is. Per speciel jó, hogy borsodi a miniszter, ő aztán tényleg közelről tudhatja, hogy mi is ez.)

Elméleti szocialista, soha-nem-volt kifli

Ez az ág Marx nevéhez kötődik, aki azt a felismerést tette, hogy a gépesítés nem akkora kockázat, mint amekkora jutalomban részesítjük a kockázatvállaló tulajdonost. Valahogy csak kialaul az a szintű burzsoázia, amelyik már nem tud megbukni, sőt erőfölénnyel tud fellépni, és minden helyzetben csak nyer. Össztársadalmi szinten ez a túljutalmazás nem nyerő, vállalja át a kockázatot maga az állam, társadalmi szinten ez a kockázat úgy is csak még inkább csökken, tehát a kifli előállításának összköltsége csökken, a felszabaduló pénzeszközök máshol hasznosulhatnak.
Gyönyörű gondolat, eredményeként 11 petákra lehet csökkenteni a kifli árát, 1 peták pedig társadalmi nyereség. A monopolellenes törvények, gazdasági versenyhivatalok ezt a gondolatot testesítik meg a mai fejlett kapitalista társadalmakban is.
 

A megvalósult szocialista kifli

A gyönyörű gondolat három előfeltevésen alapul:

• az állampolgárok közvetlen felügyelet, korbács nélkül is tudásuk legjavát nyújtva dolgoznak (szocialista erkölcs)
• az állam jó gazda, ugyanúgy felügyel, a kockázatok jól mérlegeli, proaktívan lép, fejleszt, beruház, innovál stb. mindannyiunk, a társadalom érdekében
• a gépek stabilan, és eleget termelnek (Marx gondolatmenetében az szerepel, hogy a legfeljettebb kapitalista államok fognak először a szocializmus útjára lépni - és egyébként Svédország vagy Hollanida micsoda, ha nem az ilyen értelmű szocializmus)

Ehhez képest a szocialista átmenetet sikerült a legszegényebb országokban végbevinni, ahol a gépesítés vagy sehol sem volt, vagy éppen egy háborút követően volt lerombolva. Mivel nem volt felesleges áru, nem lehetett a szolidáris modellt beindítani, a szocializmus elvi ígéretét, hogy a profit rendszerből való kivételével mindenkinek jobb lesz, nem lehetett betartani. Az állam pedig elkezdte keresni, hogy mennyit is lehet megtakarítani a kifli árán, és végülis eljutott kb. a 9 petákig (feketézők, kulákok elleni harc), ami a csupasz előállítási költség, és azon kezdte árulni a kiflit. A gépek azonban csak 80 kiflit gyártottak, a dolgozók hiába is kerestek volna akár 1000 petákot is, nem volt kifli, amit megvegyenek. A 9 petákból pedig nem futotta fejlesztésre, innovációra, megúításra, a bekövetkezett kockázatok rendes kezelésére, vagy megelőzésére. Továbbá éppen nagy volt a forradalom/háború utáni szociális teher is, azaz beindult a hiánygazdaság.

A hiánygazdaság miatt az elosztás, hogy kinek, miért, és mennyi kifli jár, teljesen kaotikus lett (az igazságtalanság nem nagyobb, mint a kapitalizmusban, csak most a gépek új urai, az állami tisztviselők rakják el a plusz egy petákot). Ez lerombolta a szocialista erkölcsöt, senki nem érezte úgy, hogy neki érdemes húznia. Az állam nem tudott mit csinálni a közerkölcsök ilyetén leromlásával, sosem tudta felpörgetni a termelést, egyébként is folyamatosan a kaotikus elosztás bürokratikus megerősítéséval, valamint a teljes foglalkoztatottság nevű délibáb kergetésével volt elfoglalva. A teljes foglalkoztatottság a fenti gondolatmenet alapján egyébként is baromság, nem mindegy, hogy a) valaki a seggét mutogatja a TV-ben, mert már minden értelmes munkát csinál vagy egy gép, vagy valaki más; vagy b) legalább otthon békében elücsörög, és nem bánt senkit? Ha a gépek megtermelik az elég kiflit, akkor kapjon az otthon ülő is, mit bánom én.

Kapitalizmus vs. Szocializmus

A fenti leírásból az én következtetéseim:

• Amit a gépek megtermelnek, azt lehet elosztani, akármilyen áttételesen is, de arra épül a jólét, nem pedig az internetes blogposztolásra :-). Minél messzebb állsz a gépektől, annál inkább ki leszel szolgáltatva az elosztás áttételeinek. Magyarországra konkrét, ipari, termelő gyárak kellenek. (A ma gépe egyébként az energia, akinek van, az a jani, tehát minden energiatermelő megoldás is jöhet.)
• Az ár meghatározása nem elhatározás kérdése, az ár az egyenlet függő paramétere, annak a megállapodásnak a függvénye, hogy mennyi kiflit juttatunk a nem dolgozónak abból, amit a gépek megtermeltek, azaz a dolgozók mennyi kifliről mondanak le a nem dolgozók javára. Az ár beavatkozós módosítgatása annyira szocialista elgondolás, hogy nem is a marxi, hanem a megvalósult szocializmusból ered.
• A kapitalista kifli, még az abszolút nem szolidáris, véres szabadversenyes kapitalizmus idején is drágább, mint amit a szocializmusban fenntartottak. Továbbá a kifli árának növekedése (inflációtól megtisztítva, és ha el nem lopják) egyfajta szociális érzékenység mutató.
• A béreknek egyre kevesebb köze van ahhoz, hogy hogyan és mennyit dolgozol, mert a termelés nagyját úgyis gépek adják. Brutto bér = netto bér + transzferált jövedelem = árucikkek db * árucikk ár, aztán potenciométeren tologathatod (a külkereskedelmi és hiányadatok függvényében) a béreket, az árak meg ezalapján mennek hozzá. Ez mind a kapitalizmusban, mind a szocializmusban így van, nem rendszerfüggő, de a zárójeles feltételek figyelmen kívül hagyása fájdalmas dolog, a 'hozzánk nem gyűrűzik be az olajársokk' gondolatmenete.

Tanulság

Nagyon-nagyon-nagyon szkeptikus hozzáállás az olyan javaslatokhoz, amelyek ármódosításokra épülnek, és mindenféle indokolatlan árelemekre hivatkoznak, mert ott szinte mindig a szocializmus kísértete tűnik fel a háttérben, amit én speciel nem szeretek megint meglátni.