Amellett, hogy a költségvetésben kiesést okoz (ami más, a gazdaságot kevésbé károsító terhek csökkentésével megoldható), gyakori érv az élőmunka terheinek csökkentéssel szemben, hogy ha keletkeznek is ilyen módon munkahelyek, azok úgyis csak addig maradnak életképesek, amíg a bérszínvonal nem nő – hiszen az a 8-10 százalék különbség csak a munkaerő költségére érzékeny foglalkozásoknál számottevő.

Pedig dehogy!

Aki ezzel érvel, figyelmen kívül hagyja a legmunkaintenzívebb szektor, a szolgáltatások sajátosságait. Ezeknek az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy nem, vagy csak meglehetősen korlátozottan vesznek részt a nemzetközi kereskedelemben. Éppen ezért az áruk a különböző országokban igencsak eltérő, és leginkább azon múlik, hogy mennyit keresnek az emberek a többi munkahelyen.

Ezekhez a tevékenységekhez ugyanis jórészt a fejlett világban is nagyjából ugyanannyi ember kell, mint nálunk; egy német munkás nem a szolgáltatási szektorban, inkább a nemzetközi versenyen részt vevő termékek, iparcikkek gyártásában tud (a fejlettebb technológia segítségével) nagyobb értéket létrehozni, mint egy magyar. A BMW alkalmazottja ugyanakkor a magasabb fizetéséből azután többet hajlandó költeni fodrászra, masszázsra, étteremre vagy szórakozásra is, amit többnyire azért a saját hazájában vesz igénybe - és lévén ezek nem mozgatható "termékek", a bérek az ezekhez kapcsolódó foglalkozások esetében is nőhetnek.

Egyébként ezért is magasabb az árszínvonal és nagyobb a különbség a nominális, mint a vásárlóerő-paritáson vett GDP közt a különböző országokban (ld. még: Balassa-Samuelson hatás). De jelentős részük ezeknek a szolgáltatásoknak addig nyújtható rentábilisan, amíg a helyi keresetekhez képest nem túl drága.

De mondok mindjárt vadabbat is:

A magas bérterheknek köszönhetően könnyen lehet, hogy olyan szakmákban sem dolgoznak elegen, ahol egyébként a munkaadók örömmel megfizetnék a mai béreket is terhestül-mindenestül.

Erre az egyik legjobb példa lehet, hogy a nők körében a foglalkoztatottság nálunk jóval alulmúlja azt, ami Nyugaton jellemző. A jelenségnek nyilván több – pl. képzettségbeli, diszkriminációs vagy szabályozási – oka is lehet. De vajon mennyien lehetnek, akik bár jól képzettek és könnyedén találnának maguknak állást, a sok házimunka miatt nem vállalnak munkát, vagy emiatt dolgoznak kevesebbet, mint amennyit tudnának?

Pedig a házimunka egy jelentős része kiszervezhető, sőt valószínűleg nagyobb volumenben jórészt hatékonyabban is elvégezhető volna. Most nem annyira a gyereknevelésre gondolok, amire a bölcsőde nem biztos, hogy a gyerek szempontjából legjobb megoldás, mint inkább a többi, a háztartáshoz kapcsolódó tevékenységre. Száz emberre főzni egy menzán jóval hatékonyabb, mint egyre. Egy mosoda fajlagosan kevesebb energiaráfordítással és jobb gép- és munkaidő-kihasználtsággal dolgozik, mint egy háztartás, egy takarítónő alacsonyabb képzettséggel is el tudja végezni ugyanazt a munkát, mint egy háziasszony, stb.

Mégis, ma ezeket a szolgáltatásokat igénybe venni többnyire luxusnak számít, így a nő a családban sokszor inkább többet van otthon, és maga végzi ezeket. Talán azért, mert nem gondolja végig, hogy a megspórolt idő alatt több pénzt kereshetne, mint amibe ezek a tevékenységek kerülnek. Talán, mert van, aki szereti ezt csinálni (?), talán, mert csak a teljes munkaidő és az otthon maradás közt választhat. De sok esetben talán éppen azért, mert ha ezeket a tevékenységeket, üzleti alapon (és legálisan) végeztetné, annyi adó rakódna rájuk, hogy már tényleg nem éri meg.

A megspórolt házimunka helyett végzett munkáért ugyanis fizetést kapna, ami után be kellene fizetnie a munkavállalói TB-t és a Személyi Jövedelemadót, ezt követően pedig a számlázott tevékenység után az áfát és a munkaadói TB-t is rá hárítják – így végül az egyórás keresetének csak a töredéke, amit a szolgáltatást nyújtó megkaphat. Pedig a valódi munkája lehet, nemzetgazdasági szempontból jóval többet érhetne.

Ceterum censeo: az élőmunka magas terhei számos hasznosan és hosszabb távon is hatékonyan végezhető tevékenységet visszafognak, csökkentik a foglalkoztatottságot és rontják a hatékony munkaerő-allokációt; azok súlyát az állami bevételek közt akkor is érdemes csökkenteni, ha cserébe más, kevésbé káros adónemeket emelni kell. Ilyen lehet első sorban az áfa (ami ugyan ide is beékelődik, de az alapja szélesebb és minden terméket – így az importcikkeket is – egyformán sújt).