A csimpánzok csapatban szeretik az időt tölteni, dehát sokan vannak, és mindenkinek más jut az eszébe, hogy mit szeretne csinálni. Az egyik banánt enne egy távolabbi ligetben, a másik inkább a patakparton buzizná a köveket, a harmadik a közeli réten hempergőzne, a negyedik ágakon ugrándozna. El kell dönteni, hogy mit csináljon az egész csapat, mert legjobban mégiscsak együtt szeretnének lenni.

Reggel a csimpánzok leülnek egy körben. Az egyik feláll, elindul arra, amerre szeretne. Az irányból, meg néhány mozdulatból a többiek tudják, hogy mit akar, nem kell hosszas kampányt folytatnia. Akinek tetszik, az mozog kicsit arra. Figyelik egymást, ha elegen mozognak, akkor úgy tűnik jó lesz, felszedelőzködnek, odamennek.

Ha nem tetszik a javaslat, akkor a javaslattevő visszaül a körbe, feláll egy másik majom, és ő javasol valamit. előbb-utóbb a majmok el tudják dönteni, hogy mit csináljanak.

Nekem ezzel az egész reform-nem reform, ezekkel-ezekkel soha helyzetekből két dolog szűrődik le:

1. A magyarok nem veszik észre, hogy egy csapat vagyunk. Amíg nem költöztetjük a Dunántúlra az egyik tábort, a maradékra a másikat, és nem kiáltja ki a két fél a maga függetlenségét (Cseh-Szlovákia; Belgium), addig akárkit fikázunk, magunkat fikázzuk, akárkit szarunk le, magunkra szarunk. És persze nincs is, aki szét akarna menni, ez épeszű ember fejében -remélem- meg se fordul. De akkor nincs két Magyarország, csak egy van.

2. A nagy protestálásban nem vesszük észre, hogy napok óta csak ülünk a körben, se banánt nem ettünk, se köveket nem buziztunk, se réten nem hempergőztünk, se ágakon nem ugrándoztunk. El kellene jutni oda, ahová a majmok: érdemes köveket buzizni menni, még akkor is ha én réten akartam hempergőzni, mert még az is jobb, mint itt ülni a körben, és a szart rágni. Ezekkel. Mindenkivel.