Tisztelt Miniszterelnöki Úr!

Ezúton közlöm, ha nem vette volna észre. Ön megbukott. A 3 millió szavazó, aki az igenekre ikszelve véleményt nyilvánított, jó félmillióval több, mint amivel eddig bárki választást tudott nyerni. És koalíciós partnere jól mondta, nincs itt helye magyarázkodásnak, Önt elküldték a picsába.

Egy következményekkel bíró országban persze Ön már másfél éve nem lehetne miniszterelnök. De most, bárhogy is szóltak a kérdések, véleményt mondtak az emberek. Az Ön által is olyan nagyra tartott Köztársaság polgárai. Szinte függetlenül a kérdésektől, függetlenül attól, hogy van-e egyetemista vagy beteg a családban, a válaszok egyöntetűek voltak.
A szavazók nem a három kérdésről, hanem Önről mondtak véleményt.

Nehéz vitatni a Köztársaság elnöke által elmondottakat.

A magyar választók kinyilvánították akaratukat. Az eredmény egyértelmű, hiszen a részvétel és az eredmény az ország minden részében hasonló. Most a törvényhozókon és a politikusokon van a sor. Az Országgyűlésnek meg kell tennie a szükséges jogi lépéseket, illetve a politikusoknak le kell vonniuk a következtetéseket. Ez nem néhány nap kérdése, de elodázni nem lehet.

Ha Ön mindezek után miniszterelnöknek tartja magát, nem nagyon tiltakozhatom. Nem fogok kimenni a Kossuth térre, hogy kiabáljam, „Táncolj Feri, búcsúbuli.” Ha az utcán látom jönni felém, akkor sem fogom szembeköpni, vagyok annyira úriember, hogy azt adjam, ami jár. Egyszerűen átnézek Önön. Mert ez jár. Ön többé nem hivatkozhat már a nemzetre, a polgárokra, a szavazókra, az emberekre, a Köztársaságra.

Nem is értettem, miért húzták ezt a népszavazást eddig. Egy gyors kis voksolás pár kérdésről, aztán viszlát. Nem gondoltam többre. De most már értem, tudták önök, hogy ebből nagy bukás lehet.
Minden korábbinál nagyobb lett az egyfelé szavazók száma. Tudom, a saját párttagjaiknak azt az utasítást adták, hogy ne is szavazzanak. Hát ez nem jött össze, nem sikerült érdektelenségbe fullasztani a népszavazást. Önt egyszerűen leszavazták. Ha valamelyik bulvártévé kiszavazóshowjában történik mindez, Ön azonnal a helyén találná magát. A piroscímes lapok társasági rovatában a harmadrangú sztárocskák között.

Azonban Önt védi az alkotmány. Mert annak megalkotói egyre nem gondoltak. A mérhetetlen pofátlanságra. Tartok attól, Ön nem tud elegánsan veszíteni.
Ha mindezek után mégis a posztján kíván maradni, legyen már cinizmusból NB I-es, kérem vezesse be a gyógyszerfelírási díjat.
Gyerünk, Barátom, tegye a dolgát! Hogy pofátlanságból akkor legalább a legtöbbet kapjuk.

Én meg álmodozok tovább egy következményekkel bíró országról, amiben most egy másik politikus hülyeségeit osztanánk és egy másik párt programját kritizálnánk. De el fog jönni annak az ideje is.