Ahogy a jelenlegi helyzetet elnézem, lassan el kell gondolkodni azon is, mit fog lépni a Fidesz, ha kormányra kerül.

Bármennyi hülyeséget is hordtak is össze a pártok a 2006-os kampányban, a jobboldal részéről világosan kivehető volt az a szándék, hogy a gazdaság növekedését a munkavállalásra való ösztönzéssel szeretnék elősegíteni. Ami nem feltétlenül ördögtől való ötlet, pláne, hogy az Unióban 2006-ban kizárólag Máltán és Lengyelországban dolgoztak kevesebben a munkaképes korú népességből, mint nálunk.

Foglalkoztatottság a 15-64 éves népesség arányában (Eurostat)

De ha a jobboldal komolyan veszi ezt a politikát, jelentős dilemmákkal kellhet szembenéznie. Ha ugyanis kicsit jobban megkaparjuk a helyzetet, kiderül, hogy (bár a magas bérterhek valóban komoly problémát okoznak) távolról sem kizárólag a munkahelyek hiányával van dolgunk: a rossz a foglalkoztatottsági mutatók bizonyos aránylag jól körülhatárolható csoportokhoz kapcsolódnak. A többiek más Uniós országokhoz hasonló eséllyel találnak maguknak valamiféle munkát. Ezeket a csoportokat kellene tehát a munkavállalás megkönnyítésével, illetve az inaktív életmódot kifizetődővé tevő juttatások megnyirbálásával visszajuttatni a munkapiacra.

Az egyik ilyen csoportot az alacsony iskolázottságú, ill. hátrányos helyzetű vidékeken élők alkotják. Elköltözni nem igazán hajlandóak, odamenni értük vállalatnak nem érdemes, tanítani, munkára fogni őket nehéz, pláne, hogy a hosszú inaktivitásban töltött évek alatt el is szoktak a dolgozó életmódtól... El lehet, sőt morális és hosszú távú kötelesség is elgondolkodni azon, hogyan lehet őket ismét bevonni a munkapiacra, hogyan lehet úgy segíteni őket, hogy közben maguk is megtegyék az elvárható maximális erőfeszítést a sorsuk jobbra fordítása érdekében - de ez igen hosszú és fáradságos feladat, és nem valószínű, hogy komoly rövid távú nemzetgazdasági hozzáadott értékkel bír.

A második - a fentivel részben átfedésben lévő - csoport a korán előrehozott, öregségi ill. rokkantnyugdíjba vonulóké. Bár az újabb és újabb generációk a nyugdíjkorhatár emelésével az utóbbi évtizedben átlagosan egyre idősebb korukig dolgoztak, továbbra is igen jelentős tömegek vonulnak a korhatár betöltése előtt előrehozott nyugdíjba, és a rokkantnyugdíj is sokak a későbbre tolódott nyugdíj-helyettesítőjeként funkcionál: az 50-es éveik végén járók több mint 30%-a részesül ebben az ellátásban. A korhatár emelése természetesen folytatható, és az emberek egy részét még egy darabig a munkapiacon tarthatja, illetve a rokkantnyugdíjra való jogosultságot is komolyabban kellene ellenőrizni - de ez csak egy terület, ráadásul itt is csak lassan érnek be a változtatások hatásai.

A harmadik, a nyugati országokhoz képest alacsony aktivitású csoport a 15-24 éveseké. Bár a statisztikának azt az állítását nehezemre esik elhinni, hogy a javarészt ebbe a körbe tartozó diákoknak ma kevesebb mint 5%-a dolgozik, az a másik jellegzetesség, hogy ez az arány az elmúlt évtizedben folyamatosan csökkent, már nem hangzik olyan hihetetlenül. Ugyanakkor attól tartok, hogy ezt a kört leghatásosabban az anyagi helyzetének rontásával lehet rávenni a munkára - az ilyen hatással bíró tandíj bevezetése ugyanakkor mostanában nem egyezik a Fidesz által szorgalmazott politikával.

Végül a negyedik, több százezres, tűrhető képzettségi mutatókkal rendelkező csoport, ahol feltehetőleg a legkönnyebben és főként a leggyorsabban lehetne eredményt elérni... Nos, ez a GYES-t, GYED-et, GYET-et igénybe vevő kisgyerekes anyáké. Ez a csoport nem azért jóval nagyobb arányban inaktív a máshol jellemzőnél, mert annyi gyerek születne. Ugyanakkor a támogatás időtartamát és fizetéshez viszonyított mértékét tekintve nálunk az egyik legbőkezűbb a fejlett világban: sőt - bár a GYES mellett fokozatosan lehetővé tették mellettük a munkavégzést -, ezeknek a támogatásoknak kifejezetten az volt a célja, hogy támogassák az anyák otthon maradását a szülést követő három évben. (Ezzel szemben tudomásom szerint pl. Németországban a támogatás összegének folyamatos csökkentésével is ösztönzik a munkába való mielőbbi visszatérést.) A hosszú távollétet követően ráadásul az újbóli beilleszkedés is több gonddal jár...

De vajon hozzá mernek-e nyúlni ezekhez a támogatásokhoz? És egyáltalán: hozzá kell-e?

Természetesen a jelenlegi rendszer távolról sem az egyetlen módja annak, hogy a(z ugyancsak siralmasan alacsony) termékenységi rátánkon javítsunk. És ha hihetünk a Bálint Mónika és Köllő János által említett cikkeknek, arra sincs igazán bizonyíték, hogy a gyermek másfél éves kora után komoly hatása lenne a pszichológiai fejlődésére, hogy az édesanyja dolgozik-e. Mégis, a munkára való ösztönzés szükségessége épp ebben a körben vet föl a legtöbb dilemmát...