Mondhatnám, olvasóink kérték rovatunk következik, de amúgy is akartam írni a témáról, ugyanakkor megnyugtat, hogy legalább van iránta érdeklődés.
Az egészségügyet érintő kérdésekről rengeteg szó esik népszavazástól függetlenül is, itt is foglalkozunk vele bőven. A tandíj kérdésével viszont elég mostohán bánnak még a kampányolók is. Bár nyilván nem véletlen ez, hiszen közvetlenül kevesebb embert érint, nem ez lesz az a kérdés, ami tömegesen elviszi majd az embereket a szavazóhelyiségekbe. A Fidesz is rájött közben (némi civil, nyelvészi, OVB, AB segítség igénybevételével), hogy nehéz lenne sikerre vinni egy népszavazást sok, de egy-egy réteget érintő kérdéssel. De azért örülök annak, hogy nem csak a vizitdíjról fog szólni az egész.

Vegyük tehát át a tandíj mellett felhozott érveket, kezdjük a szimplán csak mocskos anyagiakkal. Az egyetemek ebből származó bevételei persze soknak tűnnek, ha például lélegeztetőgépről van szó, de valójában az idei 2,4 milliárd forint elenyésző összeg a felsőoktatás forrásai közt. Ennyire azért csak futná a központi költségvetésből is. Ne is számoljuk át. Ha tízszer ennyi lenne, akkor sem lenne sok, pláne, ha az ország jövője szempontjából valóban stratégiai ágazatról van szó.

Elhangzik persze érvként, hogy tényleg kevés ahhoz az így befolyó összeg hogy megoldja a felsőoktatás forráshiányát, az intézkedés egyéb célokat szolgál. Például az egyenlőtlen képzési szerkezet piachoz szabását. Valóban, az elmúlt húsz évben átalakult, és folyamatosan átalakul a munkaerőpiac, és némi fáziskéséssel, néha divatirányzatokhoz is igazodva a képzés is. De hogyan is változtat ezen pozitív irányba a tandíj? Mert erről az állandó bizonygatás mellett komoly érvet nem hallani. Az általánosan fizetett térítéstől talán kevesebb lesz a fizetős médiaiskola? Ugye ezt nem gondoljuk komolyan?

Végül a legtöbbet hangoztatott érv, az öngondoskodásra nevelés. Elsőre persze jól szól, de valójában kit is akarnánk öngondoskodásra nevelni? Hány diák fizeti maga az egyetemi tanulmányait?
Egy átlagos keresetű családban már egy taníttatása is komoly lemondást jelent, de ha Átlagosékat két nagyjából hasonló korú gyermekkel áldotta meg a sors, már az egzisztenciájukat veszélyezteti mindkettőé. Legalábbis évekre lemondhatnak minden beruházásról vagy komolyabb vásárlásról. És ezek mellett a gyerek iskoláztatásáért güriző (közel 70%-os központi elvonás mellett!) szülőnek még a szemébe vágni, hogy most éppen öngondoskodásra van nevelve, már tényleg az arcátlanság netovábbja.
És ne feledjük, mindez tandíj nélkül is így van, és hogy ezt elérje, Átlag Áronnak nem elég jobbnak lenni az átlagnál, legalább a felső 15%-ba kell kerülnie.

Felmerül, hogy a diákhitel segíthet ezeken a problémákon. Valóban, az elmúlt évtized egyik legértelmesebb felsőoktatási intézkedése volt. Azonban ne feledjük, ez még a tandíj nélkül sem fedezi ma a költségeket. Amelyek bizony simán elérhetik a diplomás minimálbér nettó összegét is. Amiből így aztán igen sokáig kell törleszteni. És bár nevelő hatása lehet, pláne abban az országban, amelyik karácsonyi ajándékot meg nyaralást is hitelre vásárol, azért nem hiszem, hogy arra kellene törekednünk, hogy egy fiatal rögtön eladósodva kezdje az életét. (Épp elég lesz majd a lakáshitel is.)

Függetlenül attól, hogy magunk előtte vagy utána vagyunk-e a felsőoktatásnak, előtte vagy utána van-e gyermekünk, gondolkozzunk ezen. Szerintem megéri az igen-nem kérdésen túl is. Van-e valamilyen víziónk a holnaputánra is?